A Sátán (héberül: שָׂטָן, ejtsd kb.: szatan, eredeti jelentése: ellenfél vagy vádló; görögül σαταν szatan, arabul: شيطان sajtán) a zsidó, keresztény és az iszlám vallásban szereplő alak. Találkozunk vele a Bibliában, a Koránban és egyes apokrif iratokban. Az Ószövetségben csak egy-két említés történik róla, Jób könyve kivételével, ahol ő az egyik főszereplő Isten szolgájaként. Az Újszövetségben ezzel szemben Jézus és az apostolok igen gyakran említik, azonban itt is csupán két apró felvilágosítást kapunk a kilétéről. Eszerint lázadó, bukott angyal, aki Isten és az emberiség ellensége. A kereszténység modern irányzatai szerint nem valóságos személy, hanem a szívünkben lakó gonoszság szimbóluma.

A Biblia szerint a Sátán azonos az „ördöggel” (vagyis az ördögök fejedelmével). A középkor óta gyakran azonosítják Azazellel, Belzebubbal, Beliállal, Samaellel, Mefisztóval, Luciferrel és a Bibliában vagy a pogány mitológiákban szereplő más démonokkal és istenekkel is. A Bibliából vett kifejezésekkel gyakran nevezik Kísértőnek, a Gonosznak, e világ istenének, hazugságok atyjának, a sötétség fejedelmének is.

A nevét egyes keresztény egyházak szóhasználatában névelő nélkül használják, pl.: Sátán Isten ellensége.

A Sátán a Bibliában:

A Sátán kilétéről a Biblia mindössze néhány helye ad rövid tájékoztatást.

A Sátán mint vádló:

A bibliai Jób könyvében ő az egyik főszereplő. Az eredeti héber szövegben a neve itt nem személynévként, hanem köznévként szerepel, mint „a vádló” (ha-szatan). A többi angyallal együtt ő is a mennyei kar tagja, Isten szolgája, és egyben tanácsadója és kéme az emberek között, aki „szerte bolyong a földön”. Istentől azt a feladatot kapja, hogy megkísértse, és ezzel próbára tegye Jóbot. Amikor Jób átmegy egy próbán, akkor ő egy újabbal próbálkozik. Jób könyvében a Sátánnak nincs független hatalma, az Istentől kell engedélyt kérnie a próbák végrehajtására. A Jób könyve 1:16 és 2:9 verseiben azt látjuk, hogy az emberek a bajokat és csapásokat gyakran Isten igazságtalanságának tulajdonítják, amit a Sátán arra használ, hogy Isten ellen fordítsa őket. Tehát az ember előtt Istent vádolja, Isten előtt pedig ugyanakkor az ember vádlójaként lép fel.

A Sátán ugyanebben a vádló szerepben a Biblia még egy helyén megjelenik. Zakariás könyvébe (Zak 3:1-2) a mennyei ítélőszék előtt a megvizsgálandó Józsué főpap jobb oldalán áll, hogy vádbeszédet mondjon ellene, de az Úr angyala megparancsolja neki, hogy hallgasson.

Sátán nevei a Bibliában

1. Az ószövetségi héber Sátán név az Újszövetségben, valamint a Septuagintában is szerepel görög betűkre átírt formában. Az újszövetségben 36-szor található meg ebben a formában, a Septuagintában csak egy-két esetben. Határozott névelő nélkül általános értelemben jelöl ellenséget: I. Kir 11:14,23,25-ben Salamon politikai ellenfeleit jelenti, a IV. Móz 22:22-ben az Úr angyalát, aki ellenkezett Bálámmal, a Zsolt 109:6-ban emberi vádolót. Határozott névelővel, „az Ellenség" formában személynévvé válik és a gonoszság fejedelmét jelöli. A Septuaginta azonban a legtöbb esetben diabolosznak fordítja, melynek jelentése vádoló, rágalmazó. Az Újszövetség 33 esetben jelöli ezzel a szóval, ilyenkor határozott névelővel- a Vádoló.

2. Az Ördög - a magyar Bibliánk elsősorban így fordítja a diabolosz szót, ezen kívül a görög daimonion vagy daimon szót is. Az utóbbit többes számban is, ekkor gonosz seregeket jelöl. A daimonion vagy daimon eredetileg istenséget, természetfeletti lényt jelent. Az Újszövetség csak negatív értelemben, gonosz lelkeket jelölve alkalmazza. Szókratész viszont pozitív értelemben a lelkiismeret jelölésére használta. Az Ószövetségben a héber séd, sédim szó szolgál a gonosz lélek, lelkek jelölésére. V. Móz 32:17, Zsolt 106:37

3. A Beliál név héber eredetű, jelentése: értéktelen, haszontalan, gonosz. Nem személynév, ám idővel alkalmassá vált a Sátán személyének jelölésére. Rendszerint „fiai, gyermekei” hozzátétellel (I. Sám. 2:12). A Septuaginta gyakran diabolosznak fordítja a héber beliált, ami jelzi, hogy az ókori fordítók is Sátán egyik nevének tekintették. A Náhum 1:15-ben Károlyi semmirekellőnek fordítja a héber beliált. A szövegösszefüggésből viszont kiderül, hogy Sátánról van szó, tehát a Beliál meghagyása helyesebb lenne. Az Újszövetségben a II.Kor 6:15-ben található a kifejezés.

4. A Belzebub név csak az Újszövetségben fordul elő Beelzelbul formában (Mt 12:24-27), a szó héber eredetű, a pogány istenség Baál-Zebub után, amely Ekron filiszteus városban volt használatos (II. Kir. 1:2,16). A pogány isten neve idővel a Sátán egyik nevévé vált a zsidóságban, s innen került az evangéliumokba is.

5. Az Azázel csak Mózes III. könyvében fordul elő (8,10,26). Egyértelműen az Úr ellenlábasát jelöli, Énok könyvében (i. e. II-I sz.) a lázadó angyalok vezérét nevezi így. Ezt követően került át a vallásos köztudatba, mint a Sátán egyik neve.

Az ember ellenfele:

Ezen kívül az Ószövetség csak két helyen említi a Sátán nevét.

A Krónikák könyvében (1Krón 21,1) a Sátán mint Izráel népének ellensége, ráveszi Dávid királyt, hogy megszámlálja a népét. Dávid ezzel kivívja Isten haragját, aki dögvésszel sújtja Izráelt. A krónikás (az i. e. 3. században) a Sátánt önállóan cselekvő lénynek ábrázolja. Ezzel szemben Sámuel könyvében (2Sám 24,1), ahonnan a történetet vette, maga Isten manipulálja Dávidot. A Sátánról alkotott elképzelések megváltozása valószínűleg a zoroasztrianizmus, a jóság és a gonoszság két istene küzdelmét tanító perzsa vallás hatása.

A katolikus és ortodox kánonban szereplő Bölcsességek könyvében szerepel a következő fontos megállapítás:

„A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” (Bölcs. 2:24)

Az Újszövetségben:

Az evangéliumokban Jézus, a levelekben pedig az apostolok többször is említik a Sátán nevét. Jézus negyven napig a pusztában böjtöl, hogy megküzdjön az ördög kísértésével, akit Sátánnak nevez (Máté evangéliuma 4:10). Egy alkalommal ugyanakkor a tanítványát, Pétert is Sátánnak nevezi! (Márk evangéliuma 8:33) Máskor Belzebubról, az ördögök fejedelméről (Máté 12:27), illetve az ördögről és az ő angyalairól (Máté 25:41) beszél.

A Sátán személyének kilétéről az Újszövetség két helyen ad némi információt. Pál apostol a 2. korintusi levélben azt mondja, hogy „a sátán a világosság angyalának tetteti magát” (II.Kor. 11:14). A Jelenések könyvében pedig János apostol az Édenkertben Ádámot és Évát bűnre csábító kígyóval azonosítja a Sátánt:

„Levetették a nagy sárkányt, ama régi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” (Jelenések könyve 12:9)

A bukott angyalokról említés található két apostoli levélben is (Péter második levele 2:4 és Júdás levele 1:6). A bukott angyalok története babilóniai eredetű lehet.

A fenti rövid megjegyzésekből következtetve tehát azt mondhatjuk, hogy a Bibliában kétféle Sátánról van szó. Az egyik az Istent szolgáló „vádló angyal” a Jób könyvében. A másik eredetileg Isten valamiféle fejedelemtársa volt (saját angyalai voltak!), de kisebb volt Istennél, ezért irigység támadt benne. Így el kellett hagynia a mennyet és a földön (a "világban") tevékenykedik, a halált terjeszti, és az embereket is e tevékenysége követésére bírja, vonzó, "angyali" külsejével megtévesztve őket.

A Bibliában ezenkívül még mintegy tucatnyi helyen esik említés a gonosz erők fejedelméről a következő elnevezésekkel: Azazel, Belzebub, Beliál, ördög, a világ fejedelme, e világ istene, az Isten hegyéről levetett kerub (Ezekiel könyve 28:12-19). Azt is megtudjuk róla, hogy Isten meg fogja semmisíteni. (Jelenések könyve 20:10)

A Sátán a rabbinikus irodalmakban:

A Misna és a Talmud legkorábbi bejegyzései azt mutatják, hogy a Sátán csak igen kis szerepet játszott a zsidó teológiában. A zsidó vallás később átvette a népszerű közel-keleti (perzsa eredetű) nézeteket a Sátánról és nagyobb szerepet tulajdonított neki. Minél később íródott egy rabbinikus mű, annál több említés esik benne a Sátánról és az általa megszálltakról.

Például a kígyó a klasszikus zsidó vallás szerint a szó szoros értelmében csak kígyó volt, míg a későbbi zsidó teológiában a gonosz által megszállt lény lett, hiszen a bűnbeesés történetében beszélt, pedig a kígyó erre nem képes önmagától. (A Midrás már odáig megy, hogy a kígyó, mielőtt megátkozták, felegyenesedve járt és tudott beszélni.)

Az i. sz. 450 körül íródott Palesztinai Talmud még igen tartózkodó a Sátánnal kapcsolatban. A Babilóniai Talmud szerint (Bava Bathra 16a) a yetzer hara (gonosz hajlam), a halál angyala és a Sátán azonosak. A Talmud a Samael nevet is megemlíti, akiről sokan úgy vélik, hogy egy másik démonnak a neve, de abban egyetértenek, hogy gonoszt jelöl.

A későbbi rabbinikus irodalom jó néhány művében és sok rabbi szerint a Sátán minden gonoszság megtestesítője, és minden erejét az ember elpusztítására fordítja. E nézet szerint óriási hatalma van az emberek minden munkája felett, de a tudása korlátozott, és a Jom Kippur (engesztelőnap) ünnepén elveszti ahatalmát. A héber nyelvben a betűsorozatok egyben számokat is jelentenek, a Sátán a 364-et, amely egy viszonylag kis szám.

Egyes rabbik úgy gondolták, hogy Sátán a jelenben is ugyanolyan aktívan tevékenykedik, mint a múltban, amikor ő volt Izsák feláldoztatása, Ézsau csalása, Mózes halála, Dávid Betshabéval való paráználkodása, Vasti királynő halála és a zsidóellenes háborúk előmozdítója.

A Sátán a Koránban:

Az iszlám Iblísz (إبليس ) néven is ismeri. Úgy gondolják, hogy a neme szerint a dzsinnek (جن) rendjébe tartozik, akik olyan spirituális, szellemi lények, amelyek tűzből vannak. A Korán szerint korábban az angyalok (fényből lévő szellemi lények) vezetője volt, de nem volt hajlandó az embert elöljárójaként elismerni, azaz leborulni előtte.

A Sátán alakja a keresztény világban:

A Sátán alakja mindig kiemelkedő szerepet töltött be a keresztény teológiában. Egyes korai keresztény egyházatyák imádkoztak a Sátán „bűnbánatáért”.

A középkorban a Sátán ábrázolását gyakran használták arra, hogy riogassák és félelemben tartsák az írástudatlan embereket, fegyelmezzék a gyerekeket. Kecskebak alakúnak, szarvakkal és villa alakú farokkal is ábrázolták, amint egy háromágú vasvillát tart. Ezek a rajzok nem a Biblián alapultak, hanem inkább Pán és Dionüszosz ókori görög istenek hasonmásai voltak, illetve a különféle pogány állatmaszkos szertartások hagyományaiból táplálkoztak.

Számos középkori irodalmi műben – így például Dante Isteni színjátékában – a Sátán neve Lucifer volt. Ennek alapja az Ószövetségben szereplő történet a Hajnalcsillag (héber הילל Helel, latin Lucifer) bukásáról (Ézsaiás könyve 14:12), akit a Sátánnal azonosítottak.

John Milton Elveszett Paradicsom című verses elbeszélő költeményében (17. század) úgy értelmezi a Sátánt, mint aki már az ember létezése előtt szembeszállt Istennel.

Sátánizmus:

Az 1966-ban megjelent The Satanic Bible (Sátáni Biblia) című könyvben a szerző, Anton Szandor LaVey határozta meg először a sátánizmust vallásként, majd 1969-ben megalakult a Church of Satan (Sátán Egyháza), amely hivatalosan elismert egyház az Amerikai Egyesült Államokban. A sátánista vallásban Sátán nem ember külsejű istenség, hanem szimbóluma és egyesítője mindazoknak a tulajdonságoknak, amelyeket a sátánista nagyra becsül, mint amilyen például az önállóság, a sikerorientáltság, az önmagunkkal szembeni tökéletes őszinteség.

A Sátán alakja a művészetekben:

Az újkori irodalomban a Sátán mint semleges vagy pozitív figura is megjelent. Madách Imre műve, Az ember tragédiája az isteni és emberi világrend hideg, velejéig racionális és cinikus kritikusának ábrázolja a Sátánt (Lucifer), akinek lázadása azonban kezdettől fogva szerepel az isteni tervben, és a tervben való állandó kételkedése is csak előbbre viszi a világot a terv beteljesülése felé.

Mihail Bulgakov regényében, Mester és Margaritában a Woland professzor néven bemutatkozó Sátán „a világ szemetének őre és ura”. Míg Isten a fény és jóság birodalmának irányítója, addig a Sátán a maga külön világán uralkodik (inkább ennek része a földi világ is), a sötétségen, mágián és bűnön. A bűn azonban alapvetően nem tőle származik, sőt az ő feladata ítélni és büntetni a nála gyakran sokkal sátánibb, szabad akaratukból gonosz embereket, különösen azok halála után.

A Sátán a filmekben

A Sátánt egy multinacionális bankhálózat irányítója testesíti meg Az ördög ügyvédje című filmben (Al Pacino alakítása).

A Sátán megidézése több horrorfilm témája. Roman Polanski például két ilyen témájú filmet is készített. A Rosemary gyermeke című film főhősnője (Mia Farrow) gyermekét a Sátántól szüli és az annak szolgájává válik. Ugyancsak Polanski filmje A kilencedik kapu, amelynek főhőse a Sátán megidézésére alkalmas könyvet kutat. A Constantine – A démonvadász című filmben a Sátán emberi alakot ölt.

A Sátán a South Park című rajzfilmsorozatban is visszatérő szereplő.